Zöld zászlót kaptam. Magamtól.
„Boldogan!” – mondtam január elsején, amikor a paplant magára csavarva feltérdelt és azt mondta: – „Gondolkodtam. Az élet nehéz. Mi lenne, ha együtt próbálnánk meg mégis élvezni? Nem kérem a kezed, mert kezem nekem is van, kettő. A tiéd pedig kell neked. Hívlak viszont magam mellé. Kérlek, hogy légy a társam, légy a feleségem.”
Nem, nem volt meglepetés, de mégis. Nem, nem vezetett ide egy könnyű út, de mégis. 3 év, rengeteg közös munka, öröm, keserédes pillanatok, felimerések, nevetés és sírás előzte meg a kérdést amelyre azt mondtam: Boldogan!
Miért írom ezt le neked, kedves olvasó? Nem tudom. Tényleg nem. Azt tudom, hogy az a pillanat átrendezte bennem a molekulákat. Valami más lett. Valami ébred bennem. Talán pont ez a blog lesz az a fórum, ahol manifesztálódik.
Ez lesz az a hely ahol utat törhet magának pár bennem kikristályosodott gondolat, egyelőre a névtelenséget választva. Így könnyebb. Nekem. Ez lesz az a hely, ahol leírom neked, hogy hogyan látom a világot. A hétköznapi megéléseimet, tapasztalásaimat.
Nem ígérek tuti tippeket, nem ígérek sikersztorikat, de azt ígérem, hogy lemeztelenítem előtted a lelkem. Úgy mondom el a tapasztalásaimat, ahogy az az én valóságomban történik.
Olvasd, szeresd, kövesd.
